Larry és Joe átlagos házaspár volt. Egy átlagos utca átlagos házában éltek. Más átlagos családokhoz hasonlóan keményen küzdöttek a boldogulásért, s hogy gyermekeiknek mindent megadhassanak.
Még egy tekintetben átlagosnak számítottak-olykor civakodtak egymással. Szóváltásaik középpontjában az állott, hogy mi a baj a házasságukkal és ki a hibás ezért.
Egy nap aztán rendkívüli esemény történt.
-Tudod, Joe Ann – jegyezte meg Larry -, elgondolkoztam, milyen csodálatos az én fiókos szekrényem. Valahányszor benyúlok a fiókjaimba, tiszta fehérneművel tele találom őket. Köszönettel tartozom neked, amiért oly sok éve rendben tartod a holmimat.
– Mit akarsz tőlem Larry? – sandított a szemüvege fölött a férjére az asszony.
– Semmit, csak szeretném, ha tudnád,mennyire becsülöm a munkádat.
Larry nem először ragadtatta magát valami hóbortos megnyilvánulásra, így hát Jo Ann nem foglalkozott az esettel, mígnem pár nap múlva ismét furcsa eset történt.
-Köszönöm Jo Ann, hogy ebben a hónapban olyan pontosan jegyezted fel a csekkszámokat. Tizenhatból csak egyszer hibáztál, ez csúcsteljesítmény.
Jo Ann hitetlenkedve kapta fel a fejét a varrásból.
-Máskor mindig az eltévesztett sorszámok miatt zsörtölődsz. Mi szállt meg most hirtelen?
-Semmi különös, csak méltányolom az igyekezeted.
Az asszony a fejét csóválta, és folytatta a munkát. Vajon mi üthetett ebbe az emberbe?- morfondírozott magában.
Mindazonáltal másnap, amikor a fűszeresnél kiállított egy csekket, a biztonság kedvéért leellenőrizte a csekkfüzetében a számot. Egészen elcsodálkozott magán. Most meg miért izgatják ennyire ezek a vacak számok?
Próbálta elfelejteni az esetet, de Larry egyre különösebben viselkedett.
-Fölséges vacsorát főztél, drágám!- áradozott egyik este. – Értékelem az erőfeszítéseidet. Elképesztő belegondolni, hogy az évek során több, mint14000 étkezésről gondoskodtál mindannyiunk számára.
Máskor meg:
-Hű, Jo Ann, csakúgy ragyog a ház. Mennyit törhetted magad, hogy így kicsinosítsd!
Sőt:
-Köszönöm, hogy vagy nekem. Annyira élvezem a társaságodat.
Jo Ann most már igazán kezdett aggódni. Hová tűntek az epés megjegyzések, a folytonos bírálgatás?
Félelmét, hogy valami különös dolog történt a férjével, megerősíteni látszott a tizenhat éves Shelly, aki ekként panaszkodott:
-Jaj, anyu, az apu teljesen megbuggyant! Képes volt azt mondani, hogy csinos vagyok. Hiába ez a cikis szerelés, meg az arcomon a kiló malter, mégis megdicsért. Nem ismerek rá. Mi történt vele?
Akármi történt is, Larry nem akarta kiheverni. Nap nap után egyre a pozitívumokra összpontosított.
Ahogy teltek múltak a hetek, Jo Ann lassanként hozzászokott férje fura viselkedéséhez, olykor még egy köszönömöt is dörmögött neki válaszul. Büszkén állapította meg, hogy minden megerőltetés nélkül bírja a változásokat, ám egy nap olyasmi következett, ami végképp összezavarta.
-Hagyd ezt, drágám!- vette ki kezéből a zsíros lábast Larry.- Pihenj inkább egy kicsit, majd én elmosogatok.
(Itt hosszú, hosszú szünet következett.)
-Köszönöm, Larry, nagyon szépen köszönöm!
Jo Ann most már könnyebb léptekkel, emelt fővel járt, néha még dúdolgatott is. Korábbi búskomor hangulatai eltűntek. Kezdek úgy viselkedni, mint mostanában a férjem, gondolta.
Ezzel véget is érne a történet, ha egy alkalommal nem következik be újabb rendkívüli esemény. Ezúttal az asszony szólalt meg:
-Larry! Szeretném megköszönni, hogy annyit fáradsz értünk, és évek hosszú során át előteremtettél mindent. Azt hiszem, még soha nem mondtam, mennyire tisztellek ezért.
Bárhogy faggatta Jo Ann, a férfi soha nem árulta el, mi ösztönözte viselkedése megváltoztatására, így ez most már valószínűleg örök rejtély marad, de én nem bánom.
Én vagyok ugyanis Jo Ann.
Jo Ann Larsen