– Persze, előfordul, de nem vészes – mondják sokan olyanok is, akiknél rendszeres, mert valahogy azt érzik a szívük mélyén, hogy ez szégyellni való.

Ha bevalljuk: eláruljuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Azt sugalljuk, hogy vannak hibáink, hogy rosszul döntünk, rosszul cselekszünk. És a tökéletlenségünket persze, hogy nem akarjuk nagydobra verni!

Nemcsak másnak, magunknak sem nagyon akarjuk beismerni a hibáinkat. Hogyisne! Hol van akkor a Mrs., vagy a Mr. tökéletesség? Magunk előtt is elhallgatnánk, de természetesen nem lehet, meg nem is kell!

Minek? Ami van, az van. És ha már van, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat!

-Legjobbaaat?- szinte hallom a kórust. –Hogy lehetne a veszekedésből és a hibákból a legjobbat kihozni?

Nem csak lehet, de kell is! Ha már voltunk olyan tökéletlenek, hogy megengedtük magunknak, hogy belemenjünk egy veszekedésbe, akkor legalább utólag kezdjünk vele valamit, ami a hasznunkra válik! Mert ugye maga a veszekedés a legkevésbé sem szokott hasznosnak bizonyulni. Használjuk hát arra, hogy tanuljunk belőle!

Mert tanulni csak a hibákból és tévedésekből lehet, és csak az így szerzett tudás érdemes arra, hogy megőrizzük.

Persze, a legjobb lenne, ha nem lennének viták, veszekedések… De ez, csak nagyon keveseknek adatik meg. Leginkább a tündérmesék elengedhetetlen kelléke, de –ahogy mondani szokták- „a legjobb helyen is előfordul.” Hogy kinél milyen, az a veszekedésben résztvevő egyéneken múlik, azok habitusán, személyiségén. De, ha már veszekedésről van szó, az csak is romboló lehet.(nem a nézeteltérést és annak átbeszélését értem veszekedés alatt)

Kezdődik azzal, hogy hajlamosak vagyunk már a legelején leszögezni magunkban, majd minden adandó alkalommal hangosan is a másik fejéhez vágni, hogy csakis az ő hibája. Természetesen mindig a másik a hibás, mindig ő kezdte. Ha nem ő kezdte, akkor is miatta van… Igen, de ez a teória már az ovis korban is megdőlt-, mert ott is ott volt, kimondatlanul ugyan, de- „úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött.”

Nem. Ha én egy veszekedés kellős közepén találom magam, ott a legritkább esetben van az, hogy CSAK a másik fél a hibás. Ott bizony, nyakig benne vagyok ÉN is. Hú, de rosszul esik ezt hallani! Még, hogy ÉN?

Bizony, én. Mert a vita hevében én is oda-oda mondom a magamét, én is felemelem a hangom, én is felhánytorgatom a múltat, én is bántok, sértek, kritizálok…..Mindenáron, hangsúlyozom, MINDENÁRON én akarok győztesen kikerülni és ezért hajlandó vagyok minden eszközt bevetni. Mintha valami háború lenne, úgy élem meg. Azt akarom, hogy az Én igazam legyen az egyetlen, és azt akarom, hogy értse már meg végre, és fogadja el, és lássa be, és ismerje el, és érezze, és mondja meg, és adja be a derekát, és kérjen bocsánatot, és..és…és…

De ez ritkán következik be, mert, ahogy Én, úgy Ő is a saját érzései alapján a saját meggyőződését, a saját igazát hajtogatja. És ráadásul az Ő célja is pontosan ugyanaz, mint az enyém. Azt akarja, hogy én lássam be, én fogadjam el, én hagyjam már abba, én érezzem azt, én legyek belátással, én higgyem el…Talán menne a végtelenségig, de egyszer csak valahogy abba marad, elhallgatunk, már nincs mit mondanunk. Ha lenne sem akarunk már mondani és hallani se semmit. Elfáradtunk, hallgatunk. És fájunk.

Győztünk? Nem.

Hol van már a győzelem érzése? Csak a fájdalom van bennünk a keserűség. Már nem is emlékszünk, honnan indult, ki mit mondott… De arra igen, ahogyan mondta. Annak a fájdalma mardossa a lelkünk. A fájdalom miatti keserűség pedig növeli magát a fájdalmat.

Megoldottuk? Nem.

Mire volt jó? Semmire!

Pontosabban arra, hogy megtanuljuk, hogy az ilyen veszekedések nem sok jót szülnek. Rosszat annál inkább.

Minden veszekedésnél a távolság egyre nő köztünk, és félő, hogy egyszer olyan messze kerülünk egymástól, ahonnan már nincs visszaút.

Ahonnan a lelkünk már nem talál vissza egymáshoz.