“– Egy percig sem leszek tovább az anyád vagy a gyereked, nem pocsékolom rád tovább az életemet. Nem szabhatod meg a napjaimat, nem szoríthatsz állandóan korlátok közé. – Sajnálod az eltékozolt időt? – Nem fojthatom magamba az élni akarást. Sok minden van még amiről nem tudok, hajt a megismerés vágya. Saját magamból akarok erőt meríteni, nincs szükségem támaszra. És, igenis szeretni akarok. Kettőnk viszonya függőségi viszony, ebből én nem kérek. Szét akarok törni minden korlátot, amit körém raktak, vállalom a magányt, és a szenvedést, ami ezzel együtt, jár. – Tudod mennyi szenvedés vár még rád? – Tudom, de ez nem köthet bennünket egymáshoz. A félelemből nem fakadhat szerelem.”
Hány, meg hány párkapcsolat létezik, ahol nem a szeretet,
nem a megbecsülés,
nem az elhatározás érvényesül, hanem a félelem.
Félelem az egyedülléttől. Félelem attól, hogy egyedül semmik vagyunk. Félelem, hogy mit kezdek magammal? Félelem, hogy hogyan fogok megélni? Félelem, hogy mit szólnak mások? Félelem, hogy mi lesz velem? Félelem, hogy a gyermekem csonka családban nő fel. Félelem, hogy az eddig felépített életem darabokra törik.
Félelem a félelemtől.
DE félelemből nem fakadhat szerelem. A félelem nem biztos alap egy életen át való együttélésre. A félelmen nem alapulhat bizalom, megbecsülés, tisztelet, a másik nagyra tartása, elismerés, ösztönzés, alázat.
