“Ha bevillan valakiben az élmény, hogy “Aha, Ő AZ!”, azt nevezzük szeretetnek.

Ennél pontosabban nem tudom kimondani: SZERETNI AZT JELENTI, HOGY “Ő AZ!” Amíg szeretem, addig bizonyos, hogy “Ő AZ!” És, ha csak egy pillanatra fölmerül bennem a halvány gyanú: lehet, hogy mégsem “Ő AZ!”? – azt jelenti, hogy már nem szeretem.
Amikor nem szeretsz, egy olyan rideg helyen élsz, ahol senki sem “Ő AZ!” Ez az idegenek világa. A “senki sem tartozik hozzám” világa. Jégpokol. Szüntelen félelem van itt, idegenség.
… Így élünk ma, megvakult szívvel. Keresünk persze, mert egyedül nem jó, s mint a turkálóban az asszonyok, fölvesszük egymást, mint a használt ruhákat; megtapintjuk, nézegetjük, magunkra képzeljük, sőt néha magunkra is húzzuk. “Hozzám akarsz tartozni?” “Kellesz te nekem egyáltalán?” így próbálgatjuk egymást egy darabig testileg-lelkileg, aztán mindenkit visszadobunk a kupacba, az idegen kacatok közé.
Miért?
Mert nem Ő AZ.
Szándékosan használtam ilyen közönséges példát, hogy érzékeltessem veled, hogy még egy turkálóban is szükség van az Ő AZ élményre. Ezért nem szeretik az asszonyok, ha türelmetlen férjük elkíséri őket ide, mert akkor nincs idejük a választásra. Nincs idejük a szívükre hallgatni és megérezni egy blúzról vagy egy kabátról, hogy szeretik-e vagy sem… Hozzájuk akar-e tartozni, vagy sem? Hogy “ő az” vagy sem?
Ha nem ő az, visszadobják.
… És ha már itt tartunk – vagyis a lényegnél – , ne hidd, hogy csak egyetlenegy “Ő AZ” van.
Van lélektársunk.
Minden bizonnyal igaz, hogy van a lelkünknek másik fele. Minden Ádámnak van egy “bordájából” vett Évája, bizonyos vagyok benne.
De az út hozzá sok-sok “Ő AZ” – élményen vezet át.”
Müller Péter