De vajon miért?
Milyen érzelmeket váltunk ki ezzel a viselkedéssel a partnerünkből?
Általában azt, hogy gyöngék vagyunk.
Értéktelenek.
A másik nélkül nem vagyunk életképesek, nem tudunk nélküle élni (ugye ezt gyakran ki is mondjuk).
Ezzel pedig azt közvetítjük, hogy a másikra nem is maga miatt van szükségünk, nem is azért, mert Ő milyen nagyszerű ember, Ő milyen kedves, Ő milyen okos, Ő milyen megbízható, és Ő milyen szeretetreméltó…
Ezzel a könyörgős viselkedéssel azt támasztjuk alá, hogy nekünk a puszta létezésünkhöz kell ő.
Tehát nem Ő maga miatt, hanem énmiattam.

Ha a megcsalás kapcsán a társunk már nem tesz erőfeszítést sem azért, hogy megóvjon minket, megóvja a kapcsolatot (nem hazudik, bevallja, felvállalja), ha már nem érdekli őt, hogy rossz érzést kelt bennünk, akkor valószínű, hogy már olyasmi történt vele, a kapcsolatunkkal, hogy jobb őt elengedni.

Amikor esedezve ragaszkodunk a másikhoz, a büszkeségünket tapossuk sárba.
Meglehet, hogy a partner mégis mellettünk marad, lehet, hogy mégiscsak sikerül valamiféle érzelmet kicsikarnunk.
Igen, a sajnálatát.
Szíve szerint mást választana, mégis marad.
Sajnálatból, könyörületből, szánalomból.
Ha megszán, akkor lehet, hogy mellettünk marad.
Ilyenkor azonban elvész az a legfontosabb alap a kapcsolatból, ami mind a két fél számára pozitív:
értékesebbé válok a másik által.

Ha sajnálatból marad valaki mellettünk, akkor már nem kölcsönösen adunk egymásnak, hanem a másik alulról próbál minket felemelni.

Ha így együtt marad is a pár, nemcsak a megcsalással, mint traumával kell szembenézniük és azt helyrehozniuk, hanem az ilyenfajta egyensúly megbomlásával is.