Amikor egy kapcsolat válságba kerül, és főleg akkor, amikor ezt a válságot a hűtlenség 
“koronázza” meg, vagy a hűtlenség kapcsán realizálódik, hogy nem teljesen jó ez a kapcsolat, gyakran így gondolkodik az ember.
“Ez nem az a kapcsolat, aminek hittem!
Ki ez az ember mellettem, úgy látszik nem is ismerem.”
És sajnos nem ismeri. Egy idő óta tényleg nem ismeri.
Nem ismeri az érzéseit, azokat az érzéseket, amelyek őt (aki félrelépett, aki csalódást okozott, aki miatt a probléma jelentkezik) erre az útra vitték.
A hűtlenség kapcsán nem érdemes arról beszélni, hogy ki a hibás?
Ezt feszegetni, csak arra jó, hogy egy negatív érzelmeket kiadhatjuk, vádaskodhatunk, az indulatainkat belevezetjük. Persze ezeknek az érzelmeknek valahol és valamikor ki kell jönniük, de nem ez vezet majd a megoldáshoz.
Az, hogy a másikat hibáztatjuk, gyakran csak arra jó, és csak arra kell, hogy felmentsem magam a saját hibáim alól.
❗️Persze, nem vitatom, hogy aki félrelépett hibát követett el. Maga a megcsalás nem helyes dolog és soha nem ez a válasz, vagy a megoldás, akármilyen helyzetben is vannak a kapcsolatban élők.❗️
De ha már megtörtént, akkor csak azzal, hogy a megcsalót hibásnak kiáltom ki minduntalan, nem vezet eredményre.
Arról érdemes beszélni☝️, hogy mi történt, és ami történt, miért történt.
Őszintén kell beszélni az érzelmekről, az odáig (megcsaláshoz) vezető útról. Mindkettejüknek.
Hiszen, ha a kapcsolatot meg akarják menteni, ha újra meg akarják találni a harmóniát, akkor azon mindkettejüknek dolgozni kell.
Téves hit, hogy mivel a magcsaló a hibás, egyedül neki kell dolgozni és mindent megtenni, neki kell vezekelni és iparkodni, és neki kell “puncsolni” azért, hogy a kapcsolat működőképes legyen.
Ketten kellenek hozzá.
