“Ezt a drága anyám mondta. Ő meg tudta tenni – én nem. Odáig eljutottam, hogy elfogadtam a másikat olyannak, amilyen. Megértettem. Sajnáltam is.
De nem szerettem. Ő meg szerette!
Mi volt a titka?
Egyszer erről faggattam, és azt mondta:

“Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen, vagy bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos, gátlástalan, nem mosdik, tisztaságmániás, teli van szorongással, bizonytalansággal, néha durvasággal, gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és sérelemmel. Sorolhatnám még.

Minden ember gyári hibás. Én is, te is.

Azt hiszed, te nem vagy ‘hülye’? Mégis szeretlek.

Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér.

Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó. Mégis szeretlek! Ha nem így működnénk, nem lenne szeretet a világon!

Nincs olyan ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne lennének bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan lélek, akiben ne lenne szemét.

Még a szentekében is van! De mennyi!

A szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes kosár, ahová a másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát, bosszantó megnyilvánulását belehajítom.

Kidobom vagy elfelejtem.”

 Nem értettem, s ezért még hozzátette:

“No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél. Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig. Követelődző voltál. Önző, mohó.

Csak arra kellettem neked, hogy adjak.

Hogy etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne felejtsük, naponta többször bepisiltél és összeszartad magad!

Olyan büdös voltál, hogy minden idegen kiment a szobából. Én meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam rajta.

Életem legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas bűz, ami belőled áradt.

Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám bújtál. Évekig nem tudtam aludni miattad.

Az utcán lusta voltál járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én meg nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél, de olyan kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a járókelők előtt: azt hitték, öllek téged.

Így kezdődött a kapcsolatunk!

És látod: szerettelek!

 Ne hidd, hogy egy párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen emberi viszonyban másképp működik a szeretet! Nem!

Minden nap dobd bele a másik hibáit!

És felejtsd el! Nézz a szemébe!

Ember ő is, szegény, mint te, és teli van hibával.

Ne azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit!

Vagy még inkább: a szívét!”                      Müller Péter

Figyelmesen, gondosan olvassátok el, akár többször is, hogy valóban tudjátok értelmezni!

Szeretni döntés kérdése. Eldöntöm, hogy szeretni akarlak.

Ez is egy része a folyamatnak, hogy tudjalak szeretni.

Hogy szeretünk-e vagy nem, ez ne a véletlen műve legyen, ne bízzuk másra.