“Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni.” Buddha

A harag, – ha megbántottak minket – természetes reakció. Persze, hogy haragszunk, hiszen megebeztek minket, olyat tettek velünk, ami nagyon fájdalmas számunkra.

Igazságtalanság ért minket. mi pedig igazságot akarunk szolgáltatni.

Azt akarjuk, ha nekünk fájt, fájjon neki is. Bosszúra vágyunk.

De ne dédelgessük a haragunkat. Nem mondom, hogy ne haragudjunk, hiszen az lehetetlen kérés lenne, de amilyen gyorsan tudunk, szabaduljunk meg haragos érzésünktől.

Hiszen, ha haragszunk, mindenképp ártunk magunknak.
Ha bombaként robban belőlünk, az olyan, mint egy szívroham, ha elfojtjuk, az pedig egy rákos daganathoz hasonlít.

De akkor mit tegyünk, ha haragszunk?
Jogunk van haragudni, mint ahogy minden érzéshez jogunk van.
De nincs jogunk megbántani a másikat, még akkor sem, ha haragszunk.

Ha meg akarunk szabadulni a haragunktól – márpedig mindig ez legyen a célunk – legjobb módszer, ha beismerjük magunknak. “Haragszom, mert…”
Beszélgessünk róla egy baráttal, tanácsadóval, majd mondjuk el annak is, aki megbántott.
A harag elismerése azt jelenti, hogy szembenézünk vele, és tudatosan vállaljuk. Ahogy beszélünk róla, tapasztalni fogjuk, hogy a bennünk lévő indulat fokozatosan feloszlik.

A haragtól való megszabadulás leghatékonyabb módja a beismerés, a legrosszabb pedig az elfojtás.

Aki mindig haragszik és nem képes túllépni a haragján, megkeseredik.
A keserűség nem más, mint az elfojtott harag, amelyet hosszú időn keresztül magunkba zárunk.
Ez az érzés pedig képes egész érzésvilágunkat és szemléletmódunkat uralni.